A vizitek, már ötödik éve mennek, a maguk rendje szerint. Már az extrém esetek is „ közhellyé” váltak számomra, így ebben a hónapban, valami másról írok, ami szintén mondhat valami lényeget, másnak is. A Work-shoppok, melyek havi rendszerességgel történnek, a szakmai továbbképzésünket hivatott elősegíteni. Az ott alkalmazott technikák, konkrétan nem kapcsolhatók a kórházi munkához, de hogy valóban elősegíti fejlődésünket, arra Pünkösd Hétfőjén kaptam ékes bizonyítékot Katával együtt. Eddig, minden alkalommal, ha felléptünk, kimondottan Bohóc kosztümben léptünk fel, és nélkülözhetetlen kellékünk volt a Piros Orr. Történt ezen a szép napon, hogy felkérést kaptunk, egy középkori, hagyományőrző rendezvényre, ahol, a kor szellemében, korhű ruhában (melyet adott a rendezvény szervezése) kellett vásári komédiásként, két alkalommal fél-fél órás műsort adnunk. Én már korábban, voltam szereplője, bizonyos Reneszánsz estéknek, de ott inkább, mint artista kellett tevékenykednem. Azok az alkalmak, megismertettek a kor hangulatával, stílusával. Most viszont, mint Udvari Mutatványosként kellett szórakoztatnunk a „kedves Publikumot”. Meg kell, hogy mondjam, bár előre tudtam, hogy mit vállalunk, különösen nem foglalkoztam vele előre. Volt egy halvány elképzelésem, egy műsorvázam ( úgy globálisan), de mivel nem tudtam a konkrét szituációt, - a sorsra, no meg a jó öreg Bohócdoktori leleményességünkre bíztam magam. Az adrenalin szintem, akkor kezdett egy kicsit emelkedni, amikor megláttam a helyszínt. – Mint egy filmben, tökéletes XV. Század! Aztán jöttek a ruhák. Korhű „Klepetus” , inkább apród, de még inkább lovászlegény voltam, de semmiképp nem Bohóc. És most jött az, ami a Work-shoppok helyzetgyakorlatainak köszönhető!!! Minden smink és kosztüm nélkül kellett elhitetni, több száz emberrel, hogy mi valóban, a „szomszéd vár, elcsapott mutatványosai vagyunk” és most itt próbálunk szerencsét. Kata nem hitt ennek sikerében – legalábbis a műsor kezdete előtt. Aztán felcsattant, az első nevetés, meg a taps, s minden ment, mint a karikacsapás. Nem kellett a piros orr, a viselkedésünket mindenki elfogadta, és természetesnek vette. Ültek a poénok, partner volt mindenki, és nagy volt a siker, mind a két előadásunkon. Ez a fellépés megerősített abban, hogy nem a „külcsintől” bohóc, az igazi bohóc, bár erre számos klasszikus a példa (lást Stan és Pan, vagy Chaplin, stb.) de más tvben nézni, és megint más élesben „lejátszani”. Ez az a felfedezésem, amit meg kellett, hogy írjak, mert aki ilyen helyzetben nevettetni tud, annak a kórházi munka, csodálatos könnyed játék csupán!
A repülő lufi
Az egyik vizit alkalmával, mikor egy öt éves kisfiú került sorra. Buborékot fújtam, zenéltem, varázsoltam, mindent csináltam, de nem tudtam nevetést csalni, páciensem bágyadt arcára.Már ott tartottam, hogy egyszerűen „csődöt” mondok, és – ami még nem fordult velem elő soha – ott hagyom a kisfiút! Ekkor hirtelen, eszembe jutott, hogy még nem fújtam neki lufit, ajándékba! Elővettem a lufipumpát!– Semmi reakció. Elővettem a hosszú lufit! – Semmi reakció. Kétségbeesve elkezdtem fújni. Csak fújtam, csak fújtam, és mindvégig a gyerek arcát figyeltem. Nem is törődtem a lufival, mely időközben már majd két méteres lett! Arra eszméltem, hogy a lufi lerepült a pumpáról. Én megijedtem, kis betegem, viszont harsányan felnevetett!! MEGVAN MIT KELL CSINÁLNOM!!! Még vagy háromszor megszökött az a „fránya” lufi, mire végre megreguláztuk, és egy engedelmes, szófogadó kiskutya lett belőle. Kis betegem boldogan játszott új keletű társával, aki megosztja magányát a kórházi ágyon. Ezek után, természetesen Én is boldogan távoztam következő páciensemhez, mert ismét sikerült örömet szereznem, egy szomorkodó kis betegnek. Azóta persze számos alkalommal szálltak el, azok a „fránya” lufik, - én nem is tudom miért(?!) - de tény, hogy legszebb öröm a káröröm, és ez nem baj, ha megnevettet és a gyógyulás felé segíti kis páciensemet !!!
Hop egy feladat!
A múltkor arról írtam, hogy hogyan sikerült rávenni egy 14 éves lányt, arra hogy egyen, még akkor is, ha nem éhes. - Az viszont gyakoribb, hogy kicsikhez hívnak, akik problémáit könnyedébben és magabiztosabban oldjuk meg.. A bőr-osztályon, a nővér szólt, hogy egyikünk, menjen be a baba-mama szobába, mert a kicsi, még a levest sem akarja megenni. Ó, hát ez nekem nem probléma, hisz ilyent már máskor is csináltam! Nagy vigyorral mentem be a szobába.- Szia! Hallottam, hogy itt egy olyan ügyes kislány van, aki egyedül tud enni. Kérlek, mutasd meg nekem! A baba, aki kb. három éves lehetett, először rám, majd a kanálra nézett, aztán ismét rám…. Majd közölte: NEM -OK. Akkor játsszunk. A tányérban a zöldségek a katonák, a kanál a ló, amin lovagolnak jobbra meg balra, majd elérnek egy barlanghoz, ahová be akarnak menni.A kislány jót nevetett a sárgarépa katonán, de amikor a szájához ért a falat, megrázta a fejét, és közölte: NEM.Jó! Ha nem, akkor nem. – Akkor jön, a jól bevált zsarolás!-Hoztam ám neked valamit, egy szép lufit, amiből lehet hajtogatni szép állatkákat. – de csak akkor kapod meg, ha eszel egy kicsit.Láttam, hogy kis barátnőm, kicsit elbizonytalanodik, de aztán, mégis megrázta a kis fejét, és közölte: NEM. Akkor sem adom fel! Meséltem, labdáztunk, de a vége mindig ugyanaz volt: NEM Kétségbe estem, és elkezdtem úgy tenni, mint aki sír.-Utolsó próbálkozás, ha ez sem jön be, bármily fura, de feladom! Hüppőgve mondtam el, hogy én megígértem a nővérnek, hogy ő enni fog egy kicsit, és most félek, mert ki fogok kapni, hisz ő nem eszik. Először, csak nézett rám, majd megsimogatta az arcomat, elkezdett vigasztalni, és azt mondta: ESZEM!!! Ha nem is sokat, de három, négy kanállal evett is. Nagyon boldogan mentem ki a szobából, és úgy éreztem, „hogy még a Gellért hegyet is el tudnám tolni”!
AJÁNLOM AZ OLDALT
